23/08/2025
Nagyon szeretek fával dolgozni, mikor kifutottunk a felújításra szánt pénzből, magam eszkábáltam össze a konyhabútorunkat. Polcrendszerek, beépített szekrények, tanulóasztalok: botcsinálta asztalosként sok effélét szerkesztettem. Atyai örökségként rám maradt viszont, bárhogy küzdök is ellene, hogy rettentően felmérgesedem, ha az anyag nem akar engedelmeskedni. Csapkodok, üvöltök, török-zúzok olyankor. A jelenetsor finomodott az évek folyamán, de rendszeresen előtör belőlem az állat. Így volt ez például, mikor széteső-félben lévő ikeás duplaágyunkat próbáltam kicsit életre pofozni, és hihetetlenül feldühített a vacak anyag és a trágya munka, amellyel a svéd komák kiszúrták a kedves fogyasztó szemét. Nekiestem az ellenállást tanúsító deszkatákolmánynak, és szilánkokra rugdaltam dühömben a nívós fekhelyet.
Feleségem félve kukkantott be az ajtón a csörömpölés elmúltával, vajon élek-e még. Kicsit megijedt a szoba látványától, mert este hat óra volt már, és nem úgy tűnt, lesz hol aludnunk aznap éjszaka. Lassan összeszedtem magam, lehiggadtam, és feltúrtam a fészert, ahol a használt anyagok parkoltak egymás hegyén-hátán. Ekkor jött a csoda: előkerült egy korábban a fürdőszobába készített, brutálisan erős polcállvány, mely centire passzolt a leromosított ágy fejéhez, egy órán belül lábon állt a bútor, és azóta is tart rendületlenül. Igazi terápia volt fejjel menni saját pukkancsságomnak, szétverni, majd türelmesen újragombolni az egészet.
Tizenhét éves tanári pályám egyik legmegmagyarázhatatlanabb élményén a mai napig eltűnődöm. Az egyetemi katedrán a kapcsolat megszállott híve voltam, nem az anyagot kívántam ledarálni lesütött szemmel, nem saját mérhetetlen bölcsességemet igyekeztem kiárasztani az előttem ülő beavatatlanokra. Inkább az érdekelt, hogy közösen rájöjjünk erre-arra, hogy megosszam velük, ami engem felajz az irodalomban. Így aztán mikor lankadt a figyelem, laposodott a hangulat, inkább táncoltam, vicceltem, bukfenceztem, rajzoltam, énekeltem, rikoltoztam, csak hogy átlendüljünk a holtponton. Akadt azonban egy szeminárium, mely a péntek kora délutáni időpont miatt már eleve veszett fejsze nyelének tűnt. Ilyenkorra egyes motivált diákok már haza is utaznak gurulós kis bőröndjeikkel. Ők azok, akik már szerdán délben végigzörögnek az egyetemi kövezeten, és jó esetben kedden térnek vissza a végekről, olthatatlan tudásszomjtól gyötörve.
Ami a kurzust illeti, az ebéd utáni agyhalál, az egész hét fáradtsága csak fokozta a nehézségeket. Én azonban bíztam benne, hogy az olvasmányos, sodró mai francia novellák megteszik a magukét, jó kis felforrósodó beszélgetésekre számítottam. Naivitás! A percek ólomlábakon tántorogtak, a kiselőadók makogtak, bizonytalankodtak, kínszenvedés volt hallgatni, kérdéseimre válasz nem érkezett, mintha csak minden diák arcizom-bénulásban szenvedett volna. Végül általában átvettem a szót, és végigdaráltam szenzációs gondolataimat az adott írásról, különösebb hatás és meggyőződés nélkül. Szégyelltem, hogy ezt művelem tanítás címén, és egy coaching-gal foglalkozó barátom tanácsát megfogadva merész lépésre szántam el magam.
Előtte álmatlan éjszakákon át vergődtem, gyomromban éreztem a félelmet, s rájöttem, minket, tanárokat arra szocializáltak, hogy fölényünket mindhalálig megőrizzük, bármi legyen az ára. Piszok nehezemre esett, egyik alkalommal mégis bevallottam a srácoknak, hogy vért izzadok ezeken az órákon, pedig ez nem így szokott menni, eddig működött a dolog, s nem értem, most hol rontom el. Kértem, mondják el, mit csinálok rosszul, min kellene változtatni közös erővel szerintük. Cserébe én is elmondom majd, nekem mi fáj.
Rozsdásan indult a beszélgetés, de végül belelendültünk, megígértem, hogy ezentúl világosabb elemzési kritériumrendszert adok nekik, tisztázom az elvárásokat, lassabban és kevésbé csapongva beszélek, vázlatpontokat írok a táblára segítségül. Én pedig mertem remélni, hogy elolvassák majd az anyagot, hogy aktívabbak lesznek, személyes ügyüknek tekintik az egyes témákat, belevetik magukat, mernek asszociálni, kérdezni, megnyílnak egymás előtt. Nem állítom, hogy sokkal jobban gördült azután a szeminárium, de egy biztos: a hangulat oldódott, az utolsó órára kézműves csokikkal örvendeztetett meg mindenkit az egyik ilyen manufaktúra boltjában dolgozó diáklány.
És évek múltán összefutottam egy volt hallgatóval, aki beszámolt róla, milyen nagy élmény volt nekik, hogy emberszámba vettem őket, nem takargattam a kudarcot, próbáltam keresni a megoldást. Ilyet mástól az egyetemen nem tapasztaltak, ezt sose fogják elfelejteni nekem. Egyik szemem sírt, a másik nevetett. Miért ennyire nehéz dolog megpróbálni megkeresni a közös nevezőt? Mindenesetre olykor megéri kockáztatni. Végül is mit veszthetünk? Miféle tekintélyt? A nyereség ellenben elég komolynak tűnik.
Kép: Geoff Sprawson
(További írások A MAGAM SZAKÁLLA című önéletrajzi prózakötetemben, mely dedikálva megrendelhető a [email protected] mailcímen, ára 5000 forint plusz 2000 forint postaköltség. Várunk egy POSTACÍMET, egy TELEFONSZÁMOT a futár miatt, és hogy KINEK dedikáljam...)
