25/07/2025
1911 augusztusában egy férfi tűnt fel lassan gyalogolva a kaliforniai sivatagból. Bordái kiálltak az éhezéstől, a tekintetében pedig évszázadok fájdalma ült.
Nem beszélt angolul. Nem volt otthona. A nevét sem mondta ki.
Egyedül jött. Ő volt az utolsó yahi – a yana nevű népcsoport egyik ágának utolsó túlélője, akiket kiirtott az aranyláz, az erőszak és a telepesek által behurcolt betegségek.
Népének hagyománya szerint az ember nem mondja ki a saját nevét. De már nem maradt senki, aki kimondhatta volna. A Kaliforniai Egyetem antropológusai Ishi-nek nevezték el – ami az ő nyelvén egyszerűen annyit jelentett: „ember”.
San Franciscóba vitték, a múzeumba. Nem kiállítási tárgyként – hanem kapcsolatként egy világhoz, amely már nem létezett.
Ishi megtanította, hogyan kell obszidiánból nyílvesszőhegyet készíteni, tüzet gyújtani gyufa nélkül, és beszélni egy olyan nyelven, amit már senki más nem értett. Megosztotta azt, amire még emlékezett. És benne nemcsak egy nép története élt tovább, hanem egy ember méltósága, aki soha nem választotta, hogy ő legyen az utolsó.
A látogatók egy etnográfiai érdekességet vártak. Ehelyett egy embert találtak: kedves, bölcs, humorral és udvariassággal teli lényt. Egy túlélőt, aki soha nem veszítette el emberségét.
1916-ban halt meg, tüdőbajban. Mindössze öt évvel azután, hogy újra kapcsolatba lépett a külvilággal.
Nem ő volt „az utolsó vad indián”, ahogy az újságok nevezték. Ő volt egy eltörölt kultúra utolsó tanúja. És volt benne bátorság, hogy elmesélje azt.
Ish*t nem a halála miatt emlékezzük. Azért emlékezünk rá, mert még a csendben is hallatszik a hangja.
