25/09/2026
ENG below
Nem is tudom, hol kezdjem, mivel nem vagyok a szavak embere, főleg ilyen nehéz helyzetekben.
Volt egy zenei téma a fejemben, amit hónapokkal ezelőtt, egy elég mély pillanatomban rögzítettem élőben, egyetlen sztereó sávra. Valahogy mégsem éreztem késznek. Félretettem, megtartottam magamnak, és nem tudtam megosztani senkivel.
Talán valahogy ilyenek a mentális problémák is.
Művészként, férfiként, büszkeségből, vagy egyszerűen csak azért, mert nem így szocializálódtunk, nagyon nehéz ezekről beszélni. Én sem így nőttem fel. Világ életemben nagyon introvertált voltam, és nem igazán tanultam meg beszélni arról, ami bennem történik.
Aztán történik egy tragédia, és egyik pillanatról a másikra elveszítünk valakit közülünk. Egy nagyon fontos építőelemét a zenei és baráti közegünknek.
Elkeseredettséget, dühöt és szomorúságot érzek. Közben pedig meg is ijedtem.
Mert ráébresztett arra, hogy milyen közel lehetünk mi, zenészek és művészek a saját tragédiánkhoz.
Hétvégén körülrajonganak minket. Szeretet, rengeteg ember, figyelem vesz körül. Aztán jön a szürke, magányos hétköznap. A munka, amit muszájból csinálunk. A fáradtság még az előző hétvégéről. És ahogy telnek a napok, az a sok jó, amit a hétvégén kaptunk, simán elpárolog. Az emberek is eltűnnek körülöttünk, és egyszer csak úgy érezzük, teljesen egyedül maradtunk.
Szerdára már azt gondoljuk, hogy nem is érdeklünk senkit.
Pedig ott vannak a szeretteink, akiket sokszor észre sem veszünk, annyira természetesnek vesszük a jelenlétüket.
Csak pörgünk bele a saját magunk által generált lefelé tartó spirálba.
Aztán közeledik a hétvége. Előkerülnek a „haverok”, a követők, a rajongók.
„Tudsz listát?”
„Mikortól játszol?”
„Mit fogsz tolni?”
„Collab bro?”
De sehol egy:
„Milyen heted volt?”
„Hogy érzed magad?”
„Fussunk már össze egy kávéra.”
Aztán elérkezik a hétvége, a buli napja. A hét fáradalmai mentálisan és fizikailag még bennünk vannak, de jön az adrenalin, jön a buli, és minden rossz hirtelen a múlté.
A buliban újra önmagunk vagyunk. Kivirulunk. Mindenki szeret. A szettünk sem volt még soha ilyen jó mások szerint. Meg amúgy is mi vagyunk a legjobbak.
Szóval all good.
Aztán vége. Alszunk egyet a teljesen felborult bioritmusunkkal, persze nem pihenjük ki magunkat, és máris hétfő van. Vasárnap esti depresszió, és máris halványul minden jó, amit néhány órával korábban még annyira valóságosnak éreztünk.
Nagyjából ez az, amit szerintem sokan megélünk, különböző változókkal megspékelve: egzisztenciális krízis, imposztor-szindróma, szorongás, magány és még ki tudja, mi minden.
A legtöbb esetben erről nem beszélünk senkinek. Még a szeretteinknek sem.
Mert félünk attól, hogy kinevetnek. Hogy azt mondják:
„Dolgoznál a bányában napi 12 órát, és nem lenne időd ilyen baromságokra.”
Ez a mi kis világunk, a maga mélységeivel és magasságaival.
Viszont a mélységek veszélyesek. Nem mindig látszanak. Árnyalataik vannak.
Ákos mélységeit még mi, művészek sem vettük észre. Talán azért, mert túlságosan el voltunk foglalva a sajátjainkkal.
Most pedig már késő.
És ez nagyon dühít.
Próbáljunk odafigyelni egymásra. A legkisebb dolgok is számítanak. Egy kérdés. Egy telefon. Egy kávé. Egy „hogy vagy?”. Egy őszinte beszélgetés.
Lehet, hogy nekünk csak egy apróság. Lehet, hogy valaki másnak éppen akkor nagyon sokat jelent.
Elővettem most ezt a fiókba dobott zenei ötletet.
És valahogy ez a tragédia, az azóta bennem kavargó gondolatok, és Ákos személyisége, ahogyan élt és ahogyan hatott ránk, hozzáadták azokat az alkotóelemeket, amelyek eddig hiányoztak.
Most már be van fejezve.
Sajnálom, hogy nem hallhatod, Ákos.
De majd egyszer felviszem magammal a Genelec-eket, és meghallgatjuk együtt, „rendes hangon”.
Ezt neked.
For Mankind.
———
I honestly don’t know where to start. I’m not really a person of words, especially when it comes to situations this difficult.
There was a piece of music in my head that I recorded live, onto a single stereo track, during a pretty deep moment a few months ago. Somehow, it never felt finished. I put it away and kept it to myself, but I couldn’t bring myself to share it with anyone.
Maybe mental health struggles are a bit like that too.
As artists, as men, out of pride, or simply because of the way we were raised, it can be incredibly difficult to talk about these things. I wasn’t raised that way either. I’ve been a very introverted person all my life, and I never really learned how to talk about what’s going on inside me.
Then a tragedy happens, and suddenly we lose one of our own. Someone who was such an important part of our musical and personal community.
I feel devastated, angry and deeply sad. At the same time, I’m scared.
Because it made me realise how close we, as musicians and artists, can actually be to tragedy ourselves.
On the weekends, people surround us. We are celebrated, loved, surrounded by crowds and attention. Then Monday comes. The grey, lonely weekdays. The job we do because we have to. The exhaustion that is still there from the weekend.
And slowly, all the good things we received over the weekend just seem to evaporate. The people disappear too, and suddenly we feel completely alone.
By Wednesday, we might already be thinking that nobody really cares about us anymore.
And yet, our loved ones are right there. People we often fail to notice because their presence has become something we simply take for granted.
We just keep spiralling down into something we created ourselves.
Then the weekend gets closer.
The “friends” come back. The followers. The fans.
“Can you put me on the list?”
“What time are you playing?”
“What are you gonna play?”
“Collab bro?”
But hardly ever a:
“How was your week?”
“How are you feeling?”
“Let’s grab a coffee.”
Then the weekend arrives. The night of the party.
The mental and physical exhaustion of the week is still inside us, but then comes the adrenaline. The music. The party. And suddenly everything that felt wrong is in the past.
At the party, we become ourselves again. We come alive. Everyone loves us. Apparently the set was the best we’ve ever played. And, of course, we’re the best at what we do.
So, all good.
Then it’s over.
We sleep for a few hours with our entire body clock completely fu**ed, obviously don’t get enough rest, and suddenly Monday is just around the corner.
Sunday evening depression.
And everything that felt so good just a few hours ago starts fading away.
This is more or less what many of us experience, with different things added to the mix: existential crises, impostor syndrome, anxiety, loneliness, and whatever else comes with it.
And most of the time, we don’t talk about any of it.
Not even with the people who love us.
Because we’re afraid they’ll laugh at us. That they’ll tell us:
“You should work 12 hours a day down a fu***ng mine, then you wouldn’t have time for this kind of bullsh*t.”
This is our little world, with all its highs and lows.
But the lows can be dangerous.
They don’t always show.
They have shades.
We didn’t see Ákos’s depths either, even as artists. Maybe because we were too busy dealing with our own.
And now it’s too late.
And that makes me incredibly angry.
Let’s try to pay more attention to each other.
The smallest things matter.
A question. A phone call. A coffee. A genuine “How are you?”
It might seem like nothing to us, but it could mean a lot to someone else.
So I pulled out this piece of music that had been sitting in a drawer for months.
And somehow, this tragedy, all the thoughts that came with it, and Ákos’s personality and the way he lived added the missing elements to it.
Now it’s finished.
I’m sorry you can’t hear it, Ákos.
But one day I’ll bring the Genelecs up with me, and we’ll listen to it together.
Properly.
This one is for you.
For Mankind.
• CONTACT/BOOKING: [email protected] [email protected] [email protected] • Nonverbal Language • BCCO • Illegal Alien • Warok • Secession •
