04/10/2026
Nem zenész családba született, anyai felmenői szőlőtermesztéssel foglalkoztak, apja családja Sopron környékén erdészkedett. Ám mégis volt egy láthatatlan szál, ami a zenéhez kötötte: egyik őse doborjáni volt, az erről szóló családi anekdotákat hallva pedig a kisfiú lelki szemei előtt mindig Liszt képe jelent meg. Apácák vezette óvodába járt, itt figyelt fel az egyik gondozója hegedűjátékára. A szülei rájöttek, hogy érdekli a muzsikaszó, ezért karácsonyra vettek neki egy játékhegedűt – ám amikor a gyermek felfedezte, hogy igazából nem lehet rajta zenélni, földhöz csapta a játékszert…
Számára a zene soha nem játékot, hanem valami sokkal komolyabbat jelentett. Ahogy fogalmazott, nem pályaválasztás, hanem „állapot” volt az a bizonyosság, hogy ő muzsikus. A zenei alkotásokat háromdimenziós élményként fogta fel: „Amikor elkezdődik a darab, belépek egy kapun. Szétnézek. Látom az irányokat, amelyek felé utak vezetnek. Végigpásztázom a boltozatokat, a kompozíciók pilléreit, az oszlopfőket, amelyek az időt és a teret tagolják. A kettő azonos. Élményként élem meg a műben rejlő feszültségeket, a könnyed mozdulatokat, a terheléseket, az irányokat.”
Ezt a mentalitást a diákjainak is igyekezett átadni. Egyik zeneakadémiai tanítványa visszaemlékezése szerint a tanórákon a zakójából kibújva ült, lábait keresztbe vetette, és egyenes tartással, a zenei élet aranykorának miliőjét megidézve vesézte ki a zeneműveket, előfordult, hogy egy egész óra egyetlen ütemről szólt. Akármilyen darab került sorra, minden esetben pontosan emlékezett rá, hol hallotta életében először – ez legtöbbször szülővárosát, a hűség jelképét, Sopront jelentette…
Egyetemünk egykori rektorára születésének 96. évfordulóján emlékezünk.
