02/06/2026
Nem szoktam ilyen bejegyzéseket írni.
Aki régóta követi a munkánkat, tudja, hogy számomra mindig fontosabb volt az alkotás, mint a panaszkodás. Inkább virágokkal, színekkel és ötletekkel próbáltam beszélni, nem hosszú magyarázatokkal.
Most mégis úgy érzem, hogy ki kell írnom magamból.
Lassan 10 éve minden energiámmal azon dolgozom, hogy a Pauler utca ne csak egy utca legyen.
Hogy legyen benne élet. Hogy legyen benne valami, ami mosolyt csal az emberek arcára.
Egy virágzó fa. Egy különleges dekoráció. Egy karácsonyi installáció. Egy öreg szőlőtőke, amely tavasszal újra kihajt és emlékeztet minket arra, hogy az élet mindig utat talál.
Nem azért készültek ezek, mert kötelező volt.
Nem azért, mert hasznot hoztak.
Hanem azért, mert hittem benne, hogy egy várost az apró figyelmességek tesznek szerethetővé.
Közben évek óta próbáljuk jelezni azt a problémát, amely a környéken élőknek és dolgozóknak mindennapos. A gyalogosok és a kerékpáros forgalom konfliktusát. A balesetveszélyt. A folyamatos feszültséget.
Sokszor úgy éreztük, mintha nem hallaná meg senki.
Most mégis azt látom, hogy arra van kapacitás, hogy napokon keresztül a szőlőtőkét méricskéljék, a padot fényképezzék, jegyzőkönyveket írjanak és büntessenek.
Ma 200.000 forintos bírságot kaptam.
Nem a büntetés fáj, bár éppen arra várok több mint két hete hogy megszülessen a döntés hogy esetleg maradhat -e..
Hanem az érzés.
Az érzés, hogy miközben évek óta próbálunk hozzátenni valamit ehhez a városhoz, valami szebbet, emberibbet és élhetőbbet létrehozni, végül nem partnerként, hanem problémaként kezelnek bennünket.
Talán most először érzem azt, hogy elfáradtam.
És talán most először érzem azt is, hogy nincs kedvem újra kitalálni a következő karácsonyi csodát.
Pedig annyi tervem volt még.
Sajnálom mindazoktól, akik az elmúlt években megszerették ezeket a kis utcai pillanatokat.
Most egy időre elfogyott bennem a hit, hogy van értelme….
