24/10/2018
Este van, sült gesztenyét eszünk Nagymamával. Együtt vágtuk meg, én Nagyapa szarvasagancsnyelű bicskájával, Nagymama a saját halnyelű késével. A gesztenye forró, égeti az ujjaimat, Nagymama azt mondja, nem szabad várni vele, akkor jó, ha olyan forró, hogy alig kapunk tőle levegőt.
Ahogy eszünk, egyszer csak azt kérdezi, hogy tényleg soha, de soha nem mesélt őróla semmit nekem az édesanyám? Egy szót se, soha? Róla se, és Nagyapáról se?
Megáll a kezemben a gesztenye, nehezen szólalok meg, de aztán mégis az mondom, hogy nem.
Nagymama arcán mintha elmélyülnének a ráncok, bólint.
Megkérdezem, min vesztek össze. Még ki se mondom, már tudom, hogy nem kellett volna.
Nagymama nem válaszol, három ujja közé szorít egy gesztenyét, hangosan pattogva ropog a kezében, lassan végigpörgeti a tenyerén, apró darabokban hullik a héja a viaszosvászonra. Azt mondja, jogom van tudni, és meg is fogom majd tudni, persze, el fogja majd nekem mondani, de nem most, ne rontsuk el a gesztenyeevést. Higgyem el, hogy nagyon szereti az édesanyámat.
A gesztenyéről közben egészen lepergett a héj, csak az aljára tapad még egy foltnyi darab, Nagymama a körmével piszkálja, nem jön le, azt kéri, meséljek róluk valamit. Valamit a régi életünkről.
Bólintok, a gesztenyéstálat takaró kispárna alá dugom a kezem, kotorászok a forróságban. Eszembe jut, hogy egy ősszel mind a hárman felbicikliztünk a szerpentinen a hegyre, a patakhoz, mert Apa meg akart tanítani minket műlegyezni, és már egészen fent voltunk, amikor kiderült, hogy Apa elfelejtette betenni az oldalzsákjába a műlegyes dobozát, egy csomó temperát hozott el helyette véletlenül, és amikor leszálltunk a biciklikről, és ez kiderült, láttam Anya arcán, hogy fél, hogy Apa veszekedni fog, és Apa szeme tényleg olyat villant, hogy egy pillanatig én is biztos voltam benne, hogy kiabálni fog, de aztán inkább nyelt csak egy nagyot, és azt mondta, hogy ha nem foghatunk halakat, akkor inkább csináljunk magunknak, és átmásztunk a patakból kiálló nagy hosszú kövekre, és szemet meg uszonyokat meg pikkelyeket rajzoltunk rájuk a temperával, ez jut eszembe. Kiveszek egy gesztenyét, bontogatom, az orromban hirtelen ott van Apa gyapjúpulóverének savanykás füstszaga, érzem, hogy nem fogom tudni elmondani. Nem tudom, és nem is akarom.
Nagymamára nézek, megrázom a fejem, mondani akarom, hogy ne haragudjon, nem tudok mesélni, de még ezt se tudom kimondani.
Nagymama lenyeli a falatot, azt mondja, abból, ahogy a gesztenyére néztem, látta, hogy eszembe jutott valami, hogy gondoltam valamire, biztosan pontosan is láttam magam előtt, éppen csak nem tudtam elmondani. Azt kérdezi, hogy jól látta-e.
Bólintok.
Nagymama azt mondja, hallgassak csak, az néha könnyebb. De tudjam meg, hogy minél tovább hallgatok, annál nehezebb lesz a hallgatás is és a beszéd is.
A terítőre szórt héjdarabokat piszkálja a gyűrűsujjával, körme hegye lassan köröz a viaszosvásznon, hosszú csigavonal marad a nyomában.
Azt mondja, ő is sokáig hallgatott egyszer, olyan sokáig, hogy szinte nem is tudott megszólalni soha többet. Kinyúl, megérinti a becsukott agancsnyelű bicskát, nem nyitja ki, csak végigfuttatja az ujjait a fehér kopásokon. Azt mondja, Nagyapa segített neki akkor. Azzal segített, hogy elmondta neki a saját történetét, a saját történeteit.
A legfájdalmasabb történeteket csak úgy szabad elmondani, hogy aki hallja, azt érezze, hogy vele történt meg, az ő története. Nagyapa tudta ezt, így mondta el neki a saját történetét, és ő is így mondta el Nagyapának, amit tudott. Nekem is így fogja elmondani. Szép lassan.
Megpöccenti a bicska végét, az pörögni kezd a viaszosvásznon. Nagymama nézi, hallgat. Én is nézem, a bicska sárgaréz vége a szemembe szórja a fényt.
Amikor a bicska megáll, Nagymama azt mondja, higgyem el, ő megérti édesanyámat. Akármennyire fáj, megérti, hogy a hallgatást választotta. Belenyúl a gesztenyéstálba, kivesz egyet, megroppantja, kipattan a héjából, felém gurítja, a gesztenye megáll előttem. Nagymama azt mondja, tegyem gyorsan a számba, mielőtt kihűl.
Édes, ahogy rágom. Anya keze jut eszembe. Zöld temperába mártott ujjal pikkelyfélholdakat rajzol a nedves kőre.
Vasárnaponként egy ideje a Máglya részleteit szoktam itt közölni. Ezek a részletek önmagukban olvasva egészen másképp hatnak mint a regény szövetébe ágyazva. Köszönöm hogy olvassátok, külön öröm, ha megosztjátok.
(Kép Pixabay)
