09/10/2018
“A koncertek azokat a régi, fehér, csikorgó, korcsolyázós és szánkózós teleket idézik, amikor még érdemes volt begyújtani a kandallóba. Manapság, a kiskabátos decemberek éveiben ezekre már csak versekből, mesékből, vagy a zenével emlékezünk. Amikor az emberek a fagy, a csontig hatoló szelek és a hosszú éjszakák elől menekülve otthonaik tisztaszobájába gyűltek a tűz köré, ahol az öregek me-séltek a TV helyett sziporkázó hó tündérekről, a méltóságteljes jég hercegről, félelmetes éjszakákról, dermesztő téli viharokról, pajtába születő Istenről, vagy a nemes és a hősies tettekről amiket a család tagjai véghezvittek az évszázadok alatt. A pattogó tűz melege közelében pedig a mese összekovácsolt kicsit és nagyot, időset és fiatalt. Ebben a “téli mesében” Vivaldi és Bach gyújtják a tüzet, táplálják a lángokat, bár ezt előadóként megmondom őszintén el is várom tőlük, mert a rettenetes téli viharokat és hófúvásokat is ők ébresztik. De ha netán visszarettentek volna a fentiektől, oszlassa el az aggodalmat, hogy mégiscsak mediterrán télbe vezetem a hallgatókat. Antonio Vivaldi ez a klasszikus zenei szuper-sztár 340 éve született idén. Fényes csillagként ragyogott a korabeli európa egén, bár közelebbről megnézve üstököst láttunk volna egyik jövedelmező megbízástól a másikig száguldani, mindenkit ins-pirálva aki csak hallotta. Egocentrikus volt, hencegő, élvezte a sikert, a pénzt, ahol lehetett kibújt a köznapi szabályok alól, ám ne legyünk ezért haragosak rá! Isten beszélt belőle, de mégiscsak ember volt.
Bach viszont ritkán mozdult ki otthonról, szeretett a saját közegében dolgozni, Észak-Németország határait soha nem lépte át, mégis beolvasztott a stílusába minden értékes zenei gondolatot, amivel ta-lálkozott. Nehéz elképzelni két jobban különböző életutat és életvitelt. Izgalmas és életreszóló a talál-kozása az olasz mesterrel. (Személyesen soha nem találkoztak, csak a művészetük révén.) Amikor 1708-ban elfogadta Wilhelm Ernst herceg udvari orgonistai felkérését és Weimarba költözött, a her-cegség egy bizonyos Antonio Vivaldi nevétől zsongott. Lelkes tanulóként, és nyilván, hogy elbűvölje munkaadóját Bach engedett a divat nyomásának, és munkához látott, hogy Itáliát Weimarba költöztes-se. Több Vivaldi Concertot is átírt csembalóra és orgonára, munka közben pedig a gáláns olasz modor és a formák könnyedén belesimultak Bach alapos német keretei közé. Játék közben azt érzem, hogy Vivalditól ellesve a csillogást, egy-egy zenei megoldással Bach is feszegeti az orgonáló izmait, kika-csint a közönségre, és élvezi az ámuló tekinteteket. Szellem találkozott itt érzékiséggel. Bach mindig intellektuális kihívásként tekintett a zenére, Vivaldit viszont elsősorban az érdekelte, hogy a zenéje elbűvölő legyen. Szigorú szerkesztettség és Isten szolgálata az egyik, hangzatos dallamívek, amelyek élénk érzelmeket közvetítettek a másik oldalon. Ezt játszom el a “Télben” decemberi koncertjeimen.”
RG.
