29/07/2025
NEManya blog - freedomfetish party - M*F
Tudjuk, hogy sokan követitek NEManya remek blogját, aki nemrég azt is elárulta az alábbi posztban, hogy jön Magyarországra (Angliából, ahol él) a szeptemberi Freedom Fet***re.
Ezt olvasva az elmúlt pár napban többen ajánlottátok, hogy hívjuk meg egy beszélgetésre is, ezért felfedjük a titkot: ez már korábban megtörtént, így be is véshetitek a naptárba az időpontot szeptember 30-ra.
Jegyek még nem kaphatók, de hamarosan elérhetőek lesznek majd.
Szóval nem bankot rabolni indulok, hanem készülök a szeptemberi, budapesti Freedom Fe**sh bulira.
És eszembe jutott, hogy szerintem életem legjobb állásinterjúja volt az, ami az Atsuko Kudonál zajlott. Ha fel sem vesznek, akkor is pozitív élményekkel jövök el tőlük. És bár reménykedem nyilván, hogy megnyerem a pozit, majd csak akkor merem elhinni, ha már legalább egy hónapja ott dolgozom esetleg.
Na mindegy, szóval térjünk vissza oda, hogy a legjobb interjú volt, amin valaha részt vettem. Ezt maximum a bringaboltos követi, ahol anno jókat röhögtünk a zord arcú akkori területissel, amikor megmondtam neki, hogy az egész baráti körömben egyetlen ember nem biciklizik és az én vagyok (aztán nézd meg, azóta hova jutottunk).
Érdekes kontrasztban van a latexcéges interjú azzal, amin egy héttel korábban vettem részt és London egyik nagy presztízsű, privát klubjában pályáztam meg vele a recepciós állást. Egyébként visszahívtak a második körre, de megköszöntem szépen a lehetőséget és nemet mondtam. Tudom, hülye vagyok, mert nem rossz pénz, meg kaját is adnak, meg egyébként óraszámban is emberi, minden második hétvégén kellene csak dolgozni egy szombatot, amúgy hétfőtől péntekig lenne és kétféle műszakban váltva, blablabla, szóval tök jó meg minden, a recis menedzser egy nagyon kedves nő, a HR-es szintén, a cégnél a legújabb alkalmazott is nagyjából öt éve dolgozik, szóval egyértelműen értékelik a beosztottjaikat. Na most egyrészt ha recepciósként szeretném tölteni az életemet, akkor valószínűleg ezért az állásért nyakamat törtem volna.
Másrészt akkor is, ha nem zavart volna hosszú távon, hogy azt kamuzom, havonta egyszer azért kérek ki egy csütörtököt vagy pénteket, mert társasjátékestet tartunk a barátaimmal (tényleg ezt mondtam), miközben igazából swingerbe, vagy fétisbuliba megyek.
Hogy hajlandó lennék-e eltakarni a tetoválásaimat és irtó jól fésűlten, puccba vágva eltölteni az életem felét? Mondom, ha ilyesmi lenne a karrierálmom, akkor talán.
Viszont eközben felajánlotta a volt főnököm a részmunkaidős állást és behívtak az Atsukohoz. Szóval a klubnak nemet mondtam. Egyrészt azért, mert a volt főnököm ismer és a volt munkahelyemet pedig én ismerem.
Másrészt azért, mert aztán megvolt az interjúm Atsukoval, aki beszédes pillantást váltott a mellette ülő férfivel, amikor azt mondtam, hogy szabadidőmben kink- és fétisedukációval kezdtem el foglalkozni. És akkor elbeszélgettünk velük arról, hogy a latex mennyire kicsi szelete ennek az egész világnak, viszont hogy ugyanilyen kicsi szelete egy fétisparty is, mert szerintem ennek az egész szubkultúrának ugyanaz a lényege, mint az összes többinek: az összetartozás. A valahova beleillés, a közösség részévé válás. Azt mondtam nekik, hogy sosem éreztem annyira, hogy hazaértem, mint amikor először meglátogattam a szexklubot.
Szóval az interjúm nemcsak azért tartott olyan sokáig, mert alaposan kikérdeztek a munkatapasztalatomat illetően, hanem mert tényleg meg akartak ismerni, mint embert, aztán végül is hosszú eszmecserét folytattunk a fétisvilág szociális oldaláról, a sz*****is extremitások pszichológiájáról, arról, hogy mindannyian szeretünk néha beöltözni és szerepet játszani kicsit, kilépni a mindennapok sűrűségéből, de ez nem is arról szól igazán, hogy ki kivel tud szexelni, hanem hogy ki kivel tud egy jót beszélgetni.
És akkor rájöttem, hogy basszus, az egyik legfelszabadítóbb élmény volt egy állásinterjún arról beszélni, hogy ki vagyok én teljes egészében. Hogy ki vagyok minden porcikámban, ki lakik valójában abban a testben, ami napi nyolc órában elvégzi a neki kirótt feladatokat egy munkahelyen.
Mert hát ez is én vagyok. Nem az, aki azt kamuzza, hogy társasjátékestet tart, vagy azt, hogy "emberi jogokról ír", miközben valójában azt írja, hogy "jogod van a saját gyönyörödhöz". Mármint de, az is én vagyok, csak az kényszerből, mert ugye jaj mit szól majd a munkáltató, meg jaj a renomém.
Hát én már fáradt vagyok ehhez. Fáradt vagyok azon izgulni, hogy mi lesz akkor, ha a munkahelyemről valaki megtalálja a blogomat és már elég jó a Facebook automatikus fordítója, szóval nem sokáig tartana rájönni, hogy mivel töltöm a szabadidőmet.
Mert az van, hogy nem önmagamnak lenni k***a fárasztó. Szóval akkor inkább leszek az, aki egy állásinterjún ezt elmeséli. Aztán ha abból egy értékes beszélgetés lesz, akkor lehet, hogy ismét hazaértem.
NEManya
[Képleírás: fekete-fehér, közeli portré rólam, amint egy a fejemet és az arcom felső részét takaró bőrmaszkot viselek. Csak a fejem fele van a képkivágásban, illetve a karom is látszik, amint felemelem és a kezemet a fejem tetején támasztom. Egyszerű fekete felsőt viselek, több soros ezüst nyakláncot napocska alakú medállal és halványan mosolygok, amint a kamerába nézek. A kiengedett hajam kilóg a maszk alól és előrehullik a vállamon, a háttér fehér fal.]
